Daily ME – 22/365. nap

2017-08-06 22.00.03

 Messzeringó gyerekkorom

 

“Nekem szülőhazám” – mondta a Nagymamám, mert mindig ide vágyott vissza.

“Haza…!” – sóhajtotta gyakran, amikor rákérdeztem, mi okból emelte fel a szemöldökét, és hagyta úgy sokáig.

De tudtam én, bár nekem talán mást “rejt e térkép”. Vagy mégis csak hasonlót.

Azokat a helyeket, ahol a gyermekkori nyaraink szemérmetlenül felhőtlen, fülledt hónapjait töltöttük, meg a hasunkat, vaskos illatú, jószomszédi éji nóta ízű ételekkel, megmarad a sejtjeinkben, mint üdítő, vidám sugallat később, a nagyváros egyik hűvös hajnali tantermében, akár pont egy dolgozatírás előtt.

Rég nem ültem iskolapadban, és a Nagymamám sem él már, sőt, egyik imádott testvére sem.

Viszont évek óta vágytam újra Keresztanyámhoz és Keresztapámhoz, a kezük által felépített és berendezett sudár házba.

Az úton odafelé eldöntöttem, hogy amennyiben lehetséges, és az utastársaim is szívesen veszik, meglátogatom, és azoknak, akik nem jártak még erre, de szívesen megtekintenék, megmutatom azt a telket is…

…amelynek lépcsőin Foltos jó pszichológusként egy-egy szomorkás vagy vágyódással teli történetemet végighallgatta, és mindig a hangulatnak megfelelően szusszantott egy hosszút és velőset, majd mancsát a kezemre, fejét az ölembe hajtotta…

…aztán meg a két kismacskát, amelyek mindenhová követtek, itt tetettem az unokaöcsémmel képileg is maradandóvá, az utókorom számára.

Azt, hogy ebből utókórom is származott-e, nem tagadnám le, mivel kényszeresnek nevezhetően gyakran kerestem fel ezt a fotót aztán lelkem ringatásául.

Ha hinnék a kényszerekben. De mivel nem hiszek, csak az agyunk természetes módon való újra-rendszerezésének igényességében, ezért inkább azt mondanám, hogy ezek voltak a legszebb emlékeim azokból a nyáriszünetekből.

Hamar megtaláltam a lakatlan házat.

A kísérőim úgy tettek, mint akik nem lepődnek meg azon, hogy gondolkodás nélkül be akarok mászni a zárt kerítésen.

A tulajdonos egyébként az egyik unokabátyámé, így a veszély, hogy az utcában valódi aggodalomra kerül sor valaki részéről, hogy méltatlanul akarunk behatolni egy idegen földjére, viszonylag kisebbnek tűnt.

Az egyik lakó azért rögtön felfigyelt ránk, és megkérdezte: “Hozzak esetleg létrát?” – én azonnal visszaugrottam a földre, és pestiesen elszégyellve magam, némi öniróniával feléartikuláltam: “Iiigen, köszönöm szépen.”

A mondat elhaló utolsó hangjait követően arra gondoltam, mégis csak illene továbbállni, hiszen kinézelődtük magunkat, és rögzíteni is sikerült már a környezetet, legalább kívülről.

De egyet hátralépve balra néztem, és ő tényleg egy nyikorgó hágcsót cipelt felém, majd elhelyezte a lábaim előtt.

“Valóban elszoktam innen” – állapítottam meg magamban, és a túloldalt otthonosan lehuppanva körülnéztem. Kedves hangok sokasága mind egyszerre elevenedett fel a múltbélihez képest valahogy áttekinthetőbbre zsugorodott udvaron:

“Széjpségés Bábóm! Árony Lélkém! Déjáó áújrá lááátni Titékét! Gyártek bé ábédélni! Márodt méjg rángétég á fínom hoúslávésbő’ Nákték!”

Ezt a fülfacsaró, számomra mégis édes tájszólást milyen hamar át is vettem tőlük pár hét után annak idején, hogy a tanítási idő első heteiben szépen, lassan visszafővárosiasodhassak megint…

…most csak húzott lefelé a feljáró kövezete, s lent találtam magam a biztonságot idéző felületen:

2017-08-06 22.00.54

Nem kellett sok lamentálás ahhoz, hogy újraérezzem a kezemben a két pici cicát:

2017-08-06 22.01.35

És hirtelen ott teremtem a Napsütötte előző évszázadban, és újra én voltam az, mint aki akkor voltam, amikor az akartam lenni, ami most vagyok.

2017-08-06 22.00.03

Egyszerre voltam a múltam jövőjében, és a saját jelenemben, de ha jobban belegondolok, ugyanott voltam, magammal végig egy időben.

2017-08-06 22.01.52

És már csak mosolyogni tudtam. Drága Neném egykori otthonában, örülve a létnek, mint egykor ő, utánozhatatlanul, mégis valami olyasformán.

A Nap fénypontja azonban a Keresztszüleimmel való újrakapcsolódás lett. Nem kellett visszaforgatnunk sem az idő, sem a Szekér Fogadó kerekét ahhoz, hogy ott folytassuk egymás szeretését, ahol legutóbb abbahagytuk.

2017-08-06 22.04.17

Mindketten szerényen és szemérmesen hagyták, s viszonozták a hiányzásuk pótlására irányuló önfeledt kifejezésmódomat.

2017-08-06 22.06.05

Egyszerre marasztaltak, és hívtak újra el, hogy töltenék már velük ismét egy kicsit – nem, inkább jóval – több időt. Mint azelőtt.

S hogy “e tájék másnak mit jelent, nem tudhatom, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát…”

“…füttyös gyümölcsöt…”

2017-08-07 04.48.15

…s fojtott szavukra…

…nagy szárnyaink szavát.

Mészáros Edina

Budapest, 2017. augusztus 6.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.