Ha túl rendes vagy, kihasználnak! Biztos?

001

Most akkor jó legyek vagy ne legyek jó?

Egyre többen érdeklődnek az Érzelmi Intelligencia fejlesztése iránt. Az emberek kezdenek rájönni, hogy ha ezen a téren is képzik magukat, jobban a helyére tudják tenni a viszonyukat saját magukkal és másokkal, jobban megértik az érzelmeik mély tartalmát, és nagyobb reagálási készletre tesznek szert.

Ennek fontos része, hogy a negatív érzéseinknek is hangot tudjunk adni. De ez még csak a kapcsolatkezelés első része. Mert ha csak erre koncentrálunk, és utána nem fordulunk át pozitív, előremutató irányokba, még mindig ugyanott fogunk tartani, ahol a madár sirály, azaz körbe-körbe szálldosunk a sértődöttségünk, és az értetlenségeink felett… nem sokkal magasabban, mint előtte…

“Ha túl rendes vagy, kihasználnak!”

A minap egy kedves ismerősöm Facebook oldalán megláttam egy idézetet, amit megosztott: “Meg kell szoknod, minél toleránsabb, rendesebb vagy, annál inkább visszaélnek vele. Mert egy idő után természetes lesz, hogy elnéző vagy, és azt hiszik, ez felhatalmazza őket, hogy hülyének nézzenek, semmibe vegyenek, kihasználjanak.”

Barátként rögtön görcsbe rándult a gyomrom, és megijedtem, vajon mi történt vele? Ki csapta be éppen? Milyen sérülést szenvedett el? Azonnal a segítségére akartam sietni, és szerettem volna megmenteni őt minden rossz érzéstől. Hatékony kommunikációval foglalkozó trénerként aztán elgondolkodtam a saját hatékonyságomon. Nem találhatnék-e jobb megoldást arra, hogy emlékeztessem olyan eszközökre, amivel ebben a helyzetben segíthet önmagán?

Végigelemeztem a fenti két mondatot, és a benne rejlő kapcsolati, érzelmi dinamikát. Amin természetesen mindannyian keresztülmentünk már. Nem egyszer.

Csalódásaink nyomában

Ez az idézet nyilvánvalóan csalódottságot, tehetetlenséget, az adok-kapok kölcsönösségének és a tiszteletnek a hiányát fejezi ki. Amikor úgy érezzük, hogy mi adtunk, figyelmet, szeretetet, bármit, és azt érezzük, hogy nem ezt kapjuk vissza. Sőt. Valami sokkal rosszabbat kaptunk helyette.

Ilyenkor a fájdalomtest megnő, és elkeseredettségünkben képesek vagyunk megkérdőjelezni még a bennünk lévő jó létjogosultságát is.

Legyek én is “rossz”?

De biztos, hogy az a megoldás, hogy ebben a pillanatban mi is negatív, romboló viselkedésbe fordulunk át? Ezek szerint intoleránsnak, rendetlennek, szigorúnak kellene lennünk? Akkor jobban megbecsülnének minket? Vagy legalább megbosszuljuk a másik önzését, figyelmetlenségét, ártani akarását? Egyáltalán ártani akar a másik ilyenkor? Hogyan működik mindez?

Valószínűleg van olyan személyiség és helyzet, amikor valaki szándékosan akar fájdalmat okozni a másiknak. De e mögött az attitűd mögött valóban a gonosz áll, vagy általánosan elmondható, hogy valami sokkal mélyebb sérülés, fájdalom?

Tegyük fel, hogy mindenkinél az utóbbi. És tegyük fel, hogy van, akiknél ez még visszafordítható folyamat, és van, akiknél már nem.

Mindkét esetben létezik részünkről egy kívánt reagálási forma, amely könnyíthet a helyzeten. A visszafordíthatatlan esetben az egyetlen üdvözítő megoldás az elengedés, vagyis az illető hosszú távú, akár örökre szóló eltávolítása az életünkből. A másik esetben talán többféle készség is alkalmazható. Az első esetben a cél a megszabadulás, a lelki megkönnyebbülés, hogy védve vagyunk ettől a személytől, már nem tud minket bántani, a másik esetben pedig lehet a megértés, az egyenrangú kommunikáció és kapcsolat ki- vagy újraépítése.

Vagy maradhatok “jó”?

Mindkettőnél érdemes paradigmát váltani a negatív érzelmek átélésével kapcsolatban: lehetünk legalább önmagunkkal gyengédek, azaz megtehetjük mindegyiket jó szívvel, nyugalommal és jó érzésekkel a lelkünkben. Minkét esetben lehetünk jók! Azért, mert a másik ember nem úgy viselkedett, ahogy mi szerettük volna, vagy nem illő, megfelelő a számunkra, vagy akár a társadalom számára, mi még maradhatunk jók. Az az ember, aki a “nem jó” oldalt választotta, ettől még nagyobbra is tarthat bennünket, tanulhat a történtekből, vagy csak távolról figyeli majd, hogy ezt is lehet választani. Vagy semmit sem figyel távolról. Hanem marad olyan, amilyen.

Mi segít a döntésben?

Mi az a híd, amely átjuttat minket akár az egyik, akár a másik célhoz?

001

A tudatosság

Ha tudatosak vagyunk a párbeszédeink közben, egy kapcsolat oda-vissza megnyilvánulásai során, hamarabb észrevesszük, hogy valami nem stimmel a kapcsolati egyensúlyban, és azt, hogy változtatnunk kell.

De miből tudjuk, hogy el kell engednünk valakit, vagy megtartsuk az életünkben? Azok a személyek, akik nem hajlandók a belátásra, az önfejlesztésre, és akik negligálják az irántuk érzett szenvedélyünket, elkötelezettségünket, nem biztos, hogy rosszak, csak még nem tartanak ott, és lehet, hogy soha nem is fognak elérkezni oda, hogy értékeljék azt, amit mi. Ezeket az embereket lehet, hogy célszerűbb elengedni. Ez viszont lehet egy erőt adó, szép, pozitív folyamat. Mert saját magunk jobbá vált formáját, és új értékeket találunk helyettük.

A második esetet, amikor még helyreállítható egy kapcsolódás, részletesebben megszemlélve, konkrét kompetenciákra lelhetünk, amelyeket érdemes elsajátítani. Ezek biztosítják az egyenrangú, felnőtt-felnőtt, szeretet- és tiszteletteljes, őszinte, egymást megbecsülő, mély intimitással rendelkező kapcsolatokat.

Az egyik kulcs maga az önfejlesztés

Tehát igen, van úgy, hogy betelik a pohár. Mert túl sokat adtunk, vagy reménykedtünk. De véleményem szerint, ha a realitás talaján maradunk, akkor a visszajelzésekből bizony nekünk kell tanulnunk, és ezeket a pozitív tulajdonságokat erősítenünk. Ezek a képességek tanulhatók, és gyakorlással felerősíthetők, hogy bármikor rendelkezésünkre álljanak, és tudjuk alkalmazni őket. NLP tanfolyamokon például pontosan ennek konkrét gyakorlati eszköztárához juthatunk hozzá.

Lehet-e “túl jónak” lenni?

Az is igaz, hogy “túlságosan megfelelni” nem szabad, és bizonyos helyzetekben “túl jónak” lenni sem. Ha ezeket átkeretezzük, azaz pozitív nézőpontból átfogalmazzuk, akkor a megfelelési kényszer mögött van valami pozitív szándék.

Ha ezt sikerül megfordítanunk, akkor láthatjuk, hogy nem a másiknak akarunk “túl jót”, vagy magunknak “akarunk rosszat”, hanem arról van szó, hogy nem ismerjük fel, vagy nem tanultuk meg kifejezni a szükségleteinket. És ezért, amikor ezek nem teljesülnek, csalódottnak, kiszolgáltatottnak, súlyosabb esetekben akár kihasználtnak érezzük magunkat.

Ilyenkor a negatív érzések miatt könnyebb az elégedetlenségünknek hangot adni, mint annak a pozitív tartalomnak, amit eredetileg elvártunk volna. Ez a legtöbb esetben egy téves címkézés konklúziójához vezet, pl. én “túl rendes, elnéző, barátságos, nyíltszívű, stb. voltam”, a másik pedig természetesen a “rossz oldalon áll”, azaz “érzéketlen, semmibe vevő, gonosz, faragatlan, stb.”, ezek pedig csak vitát és konfliktust generálnak, ami egy ördögi körbe torkollhat.

Hasonlóbbak vagyunk, mint gondolnánk

A legtöbb emberi kapcsolatban azonban ennél jóval sokrétűbb nyelvi tranzakció, szélsőséges érzelem, elvi vonatkozás megnyilvánul. Különösen a szoros emberi kapcsolatokban. Ezek szerint el lehet mondani, hogy végső soron mindannyian ugyanazon megyünk át, azaz a “rossz” és “jó” érzéseket mindenki megélheti gyakorlatilag mindenkivel szemben.

Azaz sokkal hasonlóbbak vagyunk, a csalódottságunk, és így a kialakult belső minősítéseink tekintetében is, mint azt gondolnánk. Ennek tisztázásához és a kölcsönös egyensúly megteremtéséhez a legjobb út, ha egyeztetjük térképeinket azokról az utakról, amelyeket ráadásul a legtöbbször közösen járunk be. És a különböző fogalmakról is, mert csak így jöhet létre egymás megértése, és az egymásról megtanult információk alapján könnyebb kialakítani együttműködéseinket.

Ettől egyértelmű lesz, hogy kinek mi okoz gondot és örömet, vagy mi okozna bánatot, amelyet így megelőzhetünk. A boldog pillanatokat megsokszorozhatjuk, és lecsökkenthetjük a saját és a másoknak okozott csalódások számát. Így elmúlnak a címkézések, és valójában a neheztelésünk is, amely úgyis csak rongálja az egészségünket. Már nem lesz jelentősége annak, éppen ki melyik oldalon áll, mert mindenki mindenféle tud lenni. Csak az fog számítani, hogy az önismeretünk és a többiek ismerete alapján hogyan tudjuk a helyzeteket megfelelőképpen kezelni, és egymással, valamint a közös ügyeinkkel kapcsolatban kielégítő eredményeket elérni.

Vegyük észre a szintkülönbséget

Összességében lehetséges, hogy a “rendesség” és a “jóság” észrevételéhez, értékeléséhez és viszonzásához is szükséges egy bizonyos mértékű Érzelmi Intelligencia jelenléte. Ilyen szempontból a tudatosság a szintkülönbség érzékelésében fontos.

Válasszuk meg jobban, kinek adunk a “rendességünkből” és a “jóságunkból”. Azok a személyek, akik ennek fejlesztéséért elkötelezetten tesznek, érdemesek, hogy akár arra is, hogy “túl jók” legyünk velük. Azok pedig, akik nem, azt sem érdemlik, hogy “rosszak”, pláne nem azt, hogy “túl rosszak” legyünk.

Mészáros Edina

Budapest, 2016. 05. 12.

További információ az NLP módszerről: http://www.nlpintezet.hu/nlp-modszer

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload the CAPTCHA.